Kuhn nagy vitát kavart paradigmamodellje (1962/1984) a nyelvtudomány elméleti-historiográfiai érvelésébe csak meglehetős késéssel és szerény mértékben, ám mégis jellegzetesen (más diszciplináknál is megfigyelhető módon) épült be. Azok a nyelvészek ugyanis, akik egyáltalán reflektálnak a kuhni elképzelésre, többnyire kétféleképpen viszonyulnak hozzá.
Vannak, akik sarkítottan értelmezik a modell relativitását (az összemérhetetlenségi tételt), és olyannak látják, ami teret enged a kutatómunkából mellőzendő szubjektivitásnak, ezért azt egész egyszerűen elutasítják. Mások meg végletesen leszűkítik a paradigma fogalmát, aminek következtében szinte minden saját névvel rendelkező nagyobb iskola feltűnése tudományos forradalomnak minősül: mivel pedig az egyes irányzatok közti elméleti-módszertani összefüggések ilyen jellemzése végső soron csak terminológiájában különbözik a klasszikus pozitivista történeti leírásokétól, többen az így adódó paradigmák kommenzurábilis voltára hivatkozva kérdőjelezik meg a kuhni koncepció bármiféle nyelvészeti alkalmazhatóságát.
Vannak, akik sarkítottan értelmezik a modell relativitását (az összemérhetetlenségi tételt), és olyannak látják, ami teret enged a kutatómunkából mellőzendő szubjektivitásnak, ezért azt egész egyszerűen elutasítják. Mások meg végletesen leszűkítik a paradigma fogalmát, aminek következtében szinte minden saját névvel rendelkező nagyobb iskola feltűnése tudományos forradalomnak minősül: mivel pedig az egyes irányzatok közti elméleti-módszertani összefüggések ilyen jellemzése végső soron csak terminológiájában különbözik a klasszikus pozitivista történeti leírásokétól, többen az így adódó paradigmák kommenzurábilis voltára hivatkozva kérdőjelezik meg a kuhni koncepció bármiféle nyelvészeti alkalmazhatóságát.
Kétségtelen, hogy Kuhn elmélete éppen a paradigmafogalom és az összemérhetetlenség kifejtésében mutat némi bizonytalanságot és ellentmondást. (Nem véletlenül tartotta maga Kuhn is szükségesnek, hogy elképzelésének ezen pontjait utólag még kommentálja.)
Kuhn „homályos” paradigmafogalma, valamint inkommenzurabilitás-paradoxona szorosan összefügg: mindkettő mögött egy szemantikai probléma, a radikális jelentésváltozás tétele áll. Ha olyan nézetrendszerek között feltételezünk paradigmatikus határvonalat, amelyek tudományos apparátusának szemantikájában vannak azonos elemek, akkor éppen a paradigmák lényegi tulajdonságának tartott abszolút összemérhetetlenség nem érvényesül. Ha viszont csak olyan elméleteket választunk el egymástól, amelyeknek egyáltalán nincsenek közös jelentéstani jegyeik, akkor meg a teljes inkommenzurabilitás miatt a kutatásban egyébként tapasztalható előrehaladást lehetetleníti el az örökös „két malomban őrlés” és „egy helyben járás”.
Noha ebből a szemszögből akár úgy is tűnhet, Kuhn elmélete megdől, a helyzet valójában zavarba ejtő. Kuhn koncepcióját nem lehet egyszerűen a sutba dobni, mivel olyan evidenciát mond ki, amit minden (nyelv)tudós magától is érez, mégpedig azt, hogy bizonyos (nyelvészeti) elképzeléseket (így például a chomskyánus grammatikát és a labovi szociolingvisztikát) mintha egy világ választaná el egymástól. A paradigmamodell félretétele helyett tehát célravezetőbbnek látszik a Kuhn-féle szemantikai problémára megoldást találni.
Szerencsére Kuhn könyvének megjelenése óta több olyan egy irányba tartó tudományfilozófiai felvetés is megfogalmazódott (magyar részről például a Kelemen Jánosé, a Fehér Mártáé, a Békés Veráé vagy a Kampis Györgyé), amelyek a kuhni koncepció lingvisztikai problematikájában való továbblépéshez – közvetlenül vagy indirekt módon, de – hasznos adalékokat szolgáltatnak. Ezek a javaslatok lehetővé teszik, hogy a paradigmamodell bizonyos módosítások után ne pusztán működőképes legyen, hanem az eddigieknél találóbb és szaktudományos kérdésekben is előrevivő elemzését adja a nyelvészettörténeti tényeknek. Az alábbiakban ezen elképzelések lényegét vázolom fel tézisszerűen és a nyelvtudományra vonatkoztatva.
A radikális jelentésváltozás dilemmája jól látszik Kuhnnak a paradigmaváltás menetét illető határozatlan állásfoglalásából is. Arra a kérdésre ugyanis, hogy hogyan keletkeznek a tudományos forradalmat előidéző végzetes anomáliák, azt feleli, hogy azokat maga a paradigma fogalmazza meg. Csakhogy modellje ezt nemigen engedi meg, hiszen ha két nézetrendszer egymással teljesen összemérhetetlen, akkor bármely paradigmában tevékenykedő tudósok szembesülnek is olyan esetekkel, amelyek az adott elemzési kereten belül kezelhetetlenek, ezek súlyát (értelmezhetetlenségük tényét) elvileg az adott nézetrendszerből szemlélődve nem ismerhetik fel.
A magyar szakirodalomban Békés Vera (1997) hívta fel arra a figyelmet, hogy a radikális jelentésváltozás tétele azért vezet a fenti paradoxonhoz, mert Kuhn modellje az új paradigmát a régiből származtatja, és a terminusok szemantikájának átalakulását a megelőző nézetrendszerből eredezteti. Nem elég két (a fennálló és az elkövetkező) paradigma kölcsönhatására gondolnunk, a váltások menetének megértéséhez számításba kell vennünk egy harmadik nézetrendszert is. Az új paradigma nem pusztán az előzőből jön létre, sokkal inkább a régi által mellőzött, lappangó paradigma elszigetelt iskolái és magányos képviselői (a „zárványok”) által feltárt anomáliákból.
Ez az elképzelés olyannyira illeszkedik Kuhn modelljéhez, hogy annak relativista szemléletmódját még módszeresebben juttatja érvényre: az uralkodó paradigma nem kizárólagos, csupán a legmeghatározóbb szereplője a tudományos életnek, a szakmai jelentőségnek tehát mértéke van. A különböző súlyú, egymás mellett élő paradigmák (és terminusaik jelentései) – ahogy azt a kérdéshez más felütéssel közelítő Kampis György (2000) kiemeli – ráadásul nem kategorikus szerveződésűek, vagyis belülről sem teljesen egységesek, ezért belső koherenciájuk foka is eltérő lehet. Ez pedig megengedi egy homályos, kereszteződő (szemantikai) zóna létezését: az embereknek ténylegesen sok minden kavarog a fejükben, minden eszme annyi változatában létezik, ahányan képviselik.
Ha az egymással szemben álló paradigmák egyes eseteit egy olyan típusskálán helyezzük el, amelynek a két végpontján ezeknek a nézetrendszereknek a különösen nagy következetességet felmutató, egészen letisztult változatai, míg a közbülső részein az eltérő arányú kölcsönhatásokat-ellentmondásokat tartalmazó variánsai találhatók, a radikális jelentésváltozás paradoxona feloldható. A szélső pólusok elméletei ekkor egymással valóban inkommenzurábilisak, a közbülső koncepciókkal viszont nem teljesen. Így a vitákban ott lehetséges (de csakis ott) egyáltalán bármilyen mértékű szemantikai átfedés (megértés), ahol a meggyőzendő félnek előzetesen már van valamiféle „zárványélménye”. A sokak által féltett, a tudomány előmenetelét biztosító folytonosság tehát – nem egyenes vonalú és egyenletes haladású formájában, de – a relativista összemérhetetlenségi tétel mellett is kétségtelenül jelen van.
Mindehhez persze az szükséges, hogy a paradigma e viszonylagos fogalmát ezúttal ne leszűkítve, hanem éppen átfogó módon értelmezzük, azaz az egymással radikálisan szembenálló nézetrendszerek prototípusait valóban axiomatikus (már az előfeltevésekben megnyilvánuló) eltérések mentén jelöljük ki.
A magyar szakirodalomban Békés Vera (1997) hívta fel arra a figyelmet, hogy a radikális jelentésváltozás tétele azért vezet a fenti paradoxonhoz, mert Kuhn modellje az új paradigmát a régiből származtatja, és a terminusok szemantikájának átalakulását a megelőző nézetrendszerből eredezteti. Nem elég két (a fennálló és az elkövetkező) paradigma kölcsönhatására gondolnunk, a váltások menetének megértéséhez számításba kell vennünk egy harmadik nézetrendszert is. Az új paradigma nem pusztán az előzőből jön létre, sokkal inkább a régi által mellőzött, lappangó paradigma elszigetelt iskolái és magányos képviselői (a „zárványok”) által feltárt anomáliákból.
Ez az elképzelés olyannyira illeszkedik Kuhn modelljéhez, hogy annak relativista szemléletmódját még módszeresebben juttatja érvényre: az uralkodó paradigma nem kizárólagos, csupán a legmeghatározóbb szereplője a tudományos életnek, a szakmai jelentőségnek tehát mértéke van. A különböző súlyú, egymás mellett élő paradigmák (és terminusaik jelentései) – ahogy azt a kérdéshez más felütéssel közelítő Kampis György (2000) kiemeli – ráadásul nem kategorikus szerveződésűek, vagyis belülről sem teljesen egységesek, ezért belső koherenciájuk foka is eltérő lehet. Ez pedig megengedi egy homályos, kereszteződő (szemantikai) zóna létezését: az embereknek ténylegesen sok minden kavarog a fejükben, minden eszme annyi változatában létezik, ahányan képviselik.
Ha az egymással szemben álló paradigmák egyes eseteit egy olyan típusskálán helyezzük el, amelynek a két végpontján ezeknek a nézetrendszereknek a különösen nagy következetességet felmutató, egészen letisztult változatai, míg a közbülső részein az eltérő arányú kölcsönhatásokat-ellentmondásokat tartalmazó variánsai találhatók, a radikális jelentésváltozás paradoxona feloldható. A szélső pólusok elméletei ekkor egymással valóban inkommenzurábilisak, a közbülső koncepciókkal viszont nem teljesen. Így a vitákban ott lehetséges (de csakis ott) egyáltalán bármilyen mértékű szemantikai átfedés (megértés), ahol a meggyőzendő félnek előzetesen már van valamiféle „zárványélménye”. A sokak által féltett, a tudomány előmenetelét biztosító folytonosság tehát – nem egyenes vonalú és egyenletes haladású formájában, de – a relativista összemérhetetlenségi tétel mellett is kétségtelenül jelen van.
Mindehhez persze az szükséges, hogy a paradigma e viszonylagos fogalmát ezúttal ne leszűkítve, hanem éppen átfogó módon értelmezzük, azaz az egymással radikálisan szembenálló nézetrendszerek prototípusait valóban axiomatikus (már az előfeltevésekben megnyilvánuló) eltérések mentén jelöljük ki.
Békés Vera mutat rá arra, hogy a nyelvészeti paradigmák ilyen megragadásához Kelemen János (1990) egyik kellően nagyléptékű – Wittgenstein nyelvfilozófiájához elvezető – felismerése alkalmas szempontrendszert kínál: egy koherens elméletben a nyelv nemprivát (társas, antikarteziánus) koncepciójának elfogadása kölcsönösen összefügg a nyelvtől független gondolkodás tagadásával, és fordítva. Ezt alapul véve pedig – a szokásos historiográfiai leírásokkal szemben – azt kell mondjuk, hogy a 19. század második fele óta nem volt paradigmaváltás a nyelvészetben.
A történeti-összehasonlító iskola, az újgrammatizmus, a strukturalizmus és a generatív grammatika egyaránt a domináns privátnyelv-paradigmához tartoznak, bár különféle árnyalatok a tudományos nézetrendszerek skáláján. Akár közvetlenül az individuum végletesen egyéni nyelvéből, akár impliciten, az ennek következményeként előálló abszolutizált közös nyelvből indulnak ki, ezen irányzatok képviselői – latensen vagy határozottan, következetesebben vagy felemásabban, de – tételeik révén végül egy olyan karakterisztikájú nyelvhez jutnak el, mint a Wittgenstein privátnyelv-fogalmában megjelenő, az autonóm gondolatok puszta tolmácsolására használt nyelv.
A nyelvtudomány skálájának túlsó, kevésbé súlyos pólusa felől helyezhető el a mára szinte elfeledett Sprachphilosophie (leginkább Humboldt) nyelvfelfogása, a relativizmusa miatt gyakran bírált neohumboldtiánus antropológiai nyelvészet (Boas, Sapir, Whorf), valamint – az előzőeknél jóval nagyobb arányú tudományos jelenléttel – a szociolingvisztika. Ezek az irányzatok a nyelv szociális létmódjából indulnak ki, így eleve adottnak a magányos individuum nyelve helyett a csoport életébe szervesen beágyazott társas nyelvet tekintik. Ez a Wittgenstein nemprivátnyelv-fogalmának megfeleltethető nyelv a közösségi események révén szerveződik, ezért szükségszerűen heterogén és dinamikus, ám éppen emiatt az egyének nyelveinek összegéből nem is vezethető le, és természetesen nem is lehet független a gondolkodástól.
A történeti-összehasonlító iskola, az újgrammatizmus, a strukturalizmus és a generatív grammatika egyaránt a domináns privátnyelv-paradigmához tartoznak, bár különféle árnyalatok a tudományos nézetrendszerek skáláján. Akár közvetlenül az individuum végletesen egyéni nyelvéből, akár impliciten, az ennek következményeként előálló abszolutizált közös nyelvből indulnak ki, ezen irányzatok képviselői – latensen vagy határozottan, következetesebben vagy felemásabban, de – tételeik révén végül egy olyan karakterisztikájú nyelvhez jutnak el, mint a Wittgenstein privátnyelv-fogalmában megjelenő, az autonóm gondolatok puszta tolmácsolására használt nyelv.
A nyelvtudomány skálájának túlsó, kevésbé súlyos pólusa felől helyezhető el a mára szinte elfeledett Sprachphilosophie (leginkább Humboldt) nyelvfelfogása, a relativizmusa miatt gyakran bírált neohumboldtiánus antropológiai nyelvészet (Boas, Sapir, Whorf), valamint – az előzőeknél jóval nagyobb arányú tudományos jelenléttel – a szociolingvisztika. Ezek az irányzatok a nyelv szociális létmódjából indulnak ki, így eleve adottnak a magányos individuum nyelve helyett a csoport életébe szervesen beágyazott társas nyelvet tekintik. Ez a Wittgenstein nemprivátnyelv-fogalmának megfeleltethető nyelv a közösségi események révén szerveződik, ezért szükségszerűen heterogén és dinamikus, ám éppen emiatt az egyének nyelveinek összegéből nem is vezethető le, és természetesen nem is lehet független a gondolkodástól.
Míg az ugyanazon paradigmához tartozó elméletek – mivel szaknyelveik között nagyok a jelentéstani átfedések – viszonylag könnyen kommunikálnak egymással (például a történeti nyelvtudományba a strukturalizmus elvei és módszerei mára számos ponton be is épültek), a más paradigmákhoz tartozó elképzelésekről a radikális vagy mérsékeltebb inkommenzurabilitás folytán ez már nem mondható el.
A szociolingvisztikának szinte közös kérdésfelvetése sincsen a generatív nyelvészettel, vagy ha mégis, az konceptuális keveredésre utal. Jellegzetesen ilyen az az eset, amikor a szociolingvisztikát – Labov eredeti intencióitól eltérve – nem nyelvszemléletként, hanem csupán a nyelvtudomány egy tematikus határterületeként (ti. az egyébként autonóm nyelvi rendszer kitekintő, szociológiai szempontú bemutatásaként) határozzák meg. Bár a kuhni modell e módosított változata felől nézve nem meglepő, mégis egészen különleges félreértés eredménye, amikor a generatív grammatika „atyja”, Chomsky elméletének megfogalmazásakor Humboldtra hivatkozik. Miközben az utóbbi a nyelv társas természetéből következtet a közösségi ember beszédének tevékenység voltára, a modern formális nyelvészet emblematikus képviselője fordítva jár el, vagyis először egy karteziánus individuumot posztulál (a homogén nyelvkörnyezetben élő, kontextusától megfosztott „ideális beszélőt”), majd ennek az egyénnek a nyelvi műveleteit találja dinamikusnak – az energeia és a generálás szemantikája egymásnak éppen paradigmatikus tükörképei.
A szociolingvisztikának szinte közös kérdésfelvetése sincsen a generatív nyelvészettel, vagy ha mégis, az konceptuális keveredésre utal. Jellegzetesen ilyen az az eset, amikor a szociolingvisztikát – Labov eredeti intencióitól eltérve – nem nyelvszemléletként, hanem csupán a nyelvtudomány egy tematikus határterületeként (ti. az egyébként autonóm nyelvi rendszer kitekintő, szociológiai szempontú bemutatásaként) határozzák meg. Bár a kuhni modell e módosított változata felől nézve nem meglepő, mégis egészen különleges félreértés eredménye, amikor a generatív grammatika „atyja”, Chomsky elméletének megfogalmazásakor Humboldtra hivatkozik. Miközben az utóbbi a nyelv társas természetéből következtet a közösségi ember beszédének tevékenység voltára, a modern formális nyelvészet emblematikus képviselője fordítva jár el, vagyis először egy karteziánus individuumot posztulál (a homogén nyelvkörnyezetben élő, kontextusától megfosztott „ideális beszélőt”), majd ennek az egyénnek a nyelvi műveleteit találja dinamikusnak – az energeia és a generálás szemantikája egymásnak éppen paradigmatikus tükörképei.
Azon túl, hogy a nyelvtudomány elméletének-módszertanának ebből a szempontból való tárgyalása a jövőben számos új historiográfiai-nyelvészeti összefüggést tárhat fel, a paradigmaelméletnek ez a módosítása – miután a radikális jelentésváltozás tételét járta körül – egy a klasszikus elméletektől merőben eltérő (nemkategorikus) szemantika körvonalait is megmutatja a nyelvészeknek.
Egy ilyen jelentéstan kidolgozásának egyébként is nagy a tétje, mivel nem csak lingvisztikai haszna lehet. Különböző oldalról megfogalmazva, de Fehér Márta (1983), Békés Vera és Kampis György egyaránt kiemelik: Kuhn elméletében a radikális jelentésváltozás végső soron azért jelent meg problémaként, mert Kuhn maga sem tudatosította, hogy modelljében (mellesleg éppen Whorfra hivatkozva) egy nemkategorikus szemantikájú nyelvre támaszkodott. Ez pedig pontosan az a nyelv, ami a nyelvészet nemprivát-nyelv paradigmájának felfogásával egyeztethető össze. Következésképp e nézetrendszer szemantikájának akkurátus kifejtése a tudományfilozófia nyelve szempontjából is lényegi kérdés.
(Eredetileg kéziratként = Fehér Krisztina: Nyelv és gondolkodás a paradigmák átfedő rendszerében. Doktori szigorlati tézisek. Debrecen. 2012.)
Irodalom
Békés Vera (1997): A hiányzó paradigma. Debrecen.
Fehér Márta (1983): A tudományfejlődés kérdőjelei – A tudományos elméletek inkommenzurabilitásának problémája. Budapest.
Kampis György (2000): A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében. Világosság 11–12: 32–42.
Kelemen János (1990): Nyelv és történetiség a klasszikus német filozófiában. Budapest.
Kuhn, Thomas S. (1962/1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest.
Egy ilyen jelentéstan kidolgozásának egyébként is nagy a tétje, mivel nem csak lingvisztikai haszna lehet. Különböző oldalról megfogalmazva, de Fehér Márta (1983), Békés Vera és Kampis György egyaránt kiemelik: Kuhn elméletében a radikális jelentésváltozás végső soron azért jelent meg problémaként, mert Kuhn maga sem tudatosította, hogy modelljében (mellesleg éppen Whorfra hivatkozva) egy nemkategorikus szemantikájú nyelvre támaszkodott. Ez pedig pontosan az a nyelv, ami a nyelvészet nemprivát-nyelv paradigmájának felfogásával egyeztethető össze. Következésképp e nézetrendszer szemantikájának akkurátus kifejtése a tudományfilozófia nyelve szempontjából is lényegi kérdés.
(Eredetileg kéziratként = Fehér Krisztina: Nyelv és gondolkodás a paradigmák átfedő rendszerében. Doktori szigorlati tézisek. Debrecen. 2012.)
Irodalom
Békés Vera (1997): A hiányzó paradigma. Debrecen.
Fehér Márta (1983): A tudományfejlődés kérdőjelei – A tudományos elméletek inkommenzurabilitásának problémája. Budapest.
Kampis György (2000): A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében. Világosság 11–12: 32–42.
Kelemen János (1990): Nyelv és történetiség a klasszikus német filozófiában. Budapest.
Kuhn, Thomas S. (1962/1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest.
A szerzőről
Fehér Krisztina egyetemi tanársegéd, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoportjának munkatársa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése