Úgy tűnik tegnapi posztomra többen reagáltak, köszönöm szépen a leveleket (de megjegyezném hogy lehet kommentelni is ám!). Ugyanakkor elkövettem egy hibát, adottnak vettem hogy mindenki ismeri az általam csak gondolatindítónak említett vitát. Ezért most rövide összefoglalnám Gibson és Fedorenko érveit a grammatkalitási ítéletek ellene, ill Culicover és Jackendoff ellenérveit, no meg egy kicsit kiegészíteném a saját gondolataimmal a dolgot.
Grammatikalitási ítéletek
"* Ez mondat lenni helytelen". Megszoktuk hogy csillaggal jelezzük ha egy mondatot helytelennek ítélünk, de ki dönti el hogy helytelen? No jelen esetben én, és keresztbe szorított ujjakkal szorítok hogy a kedves olvasók egyetértsenek velem. A legtöbb esetben nem végzünk kutatást hogy egy konstrukció helyes vagy helytelen, hanem anyanyelvi intuíciónkra hallgatunk és bizony már az első görög nyelvtanok szerzői és Panini is így jártak el. A generatív nyelvtanok központi eleme hogy minden felnőtt, egészséges ember rendelkezik nyelvi kompetenciával (ja kérem a descartes-i józan ész öröksége!) és képes megítélni hogy egy adott mondat helyes vagy helytelen. Így a grammatika szerkesztője joggal hagyatkozhat saját kompetenciájára munkája során.
Mi lehet a baj a grammatikalitási ítéletekkel?
Gibson és Fedorenko The need for quantitative methods in syntax and semantics research című tanulmányukban azonban megkérdőjelezik ezen tudományos módszert (nagyon röviden a Trends in Cognitive Sciences-ben megjelent Weak quantitative standards in linguistics research
levelükben foglalják össze nézeteiket). Érveik szerint eleve kevés példán végzik az ilyen kísérleteket, és kevés személyen tesztelik (gyakran csak maga a kutató vizsgálja saját ítéleteit, esetleg kollégáit, családtagjait talán pár diákját kéri fel alanynak), és gyakran a kutató részéről megfigyelhető egy kognitív elfogultság, hiszen annyira lefoglalja egy jelenség hogy nem látja meg az ellenpéldákat, ill. a kísérleti alanyoknál is tapasztalható eltérés hiszen meg akarnak felelni a kísérletvezető elvárásainak. Az okos Hans jelenségről sem szabad megfeledkeznünk, amikor a megfigyelő elvárásai hatással vannak az alany viselkedéséré és a kívánt irányba vezetik a kísérletet.
Persze ez mind igaz is oda kell figyelni ezekre a lehetőségekre, de szerintem együtt kell élnünk ezekkel a körülményekkel. Az esetek döntő többségében persze használhatunk egy kellően nagy korpuszt, azonban ez nem áll minden esetben a rendelkezésünkre. Még az olyan elvetemült generativisták mint Norvin Richards is használnak adatokat, sőt nem csak egy adott nyelvből, hanem több forrásból merítenek (remek példája ennek Uttering Trees című könyve). Culicover és Jackendoff Quantitative methods alone are not enough: Response to Gibson and Fedorenko című válaszlevelükben hasonlóan érvelnek.
Mennyire tudományos egy karosszékben ülve művelni a tudományt?
Manapság szeretik szidni az "armchair linguistics" művelőit, mondván hogy nem mennek ki terepre, nem gyűjtenek adatokat, csak ülnek és gondolkodnak, ez pedig nem tudomány. Nehéz érzelmek nélkül elmenni egy ilyen ad hominem érv mellett, de próbáljunk meg eltávolodni egy kicsit a vitától és kérdezzük meg hogy lehet-e az íróasztal mellett művelni egy tudományt? A válasz egyértelműen igen, a matematika és a logika bizonyosan ilyen tudományok. A bölcsészettudományok nagy része sem feltételez egy labort és terepmunkát (na jó, azért könyvtárazni kell) mégis valamilyen módon segíthetnek megértenünk a körülöttünk lévő világot ezek a dolgok.
A másik oldalon azonban ott vannak a tapasztalati megfigyeléseken alapuló tudományok, kezdve a fizikával, de az etológia és a pszichológia is sok kísérletezéssel és megfigyeléssel jár. Hogyan jön ide a nyelvészet? Hagyományosan a nyelvészet egy humán tudomány, azonban már nagyon korán, az ógrammatikusok is adatokat kezdtek gyűjteni a nyelvről és ezzel egyre jobban közeledtek a kísérletes és tapasztalati tudományok felé. Ettől azonban a több irányzat, mely a nyelvi intuícióra, a logikai formális elemzésre épült még megmaradt. Ez pedig egyáltalán nem baj! A nyelvfilozófia, a formális szemantika épp úgy a nyelvvel foglalkozik mint a probabilisztikus nyelvészet, a pszicholingvisztika vagy nyelvjáráskutatás. Ezeknek a dolgoknak a gyökere azonos, végső kérdéseik hasonlóak ám nagyban eltérnek módszereik és az általuk meghatározott paradigma. Egy minimalista programban dolgozó nyelvész számára a kompetencia leírása a fontos és csak annyiban használja fel a korpusznyelvészek adatait amennyi elfogadja hogy a kompetencia megnyilvánulási formáit is tartalmazzák azok. A korpusznyelvészek szeretnek fújtatni hogy a minimalisták "középre húznak", csak az érdekli őket ami szép, szabályos és nagyon elterjedt, ami kicsit is kívül esik, de még nem marginális, azt elutasítják mint adatot. Ugyanakkor a korpusznyelvészek szeretnek megfeledkezni arról hogy maga a korpusz is egy konstrukció, ami benne van az vagy elve szerkesztett, vagy pedig valamilyen kísérlet során konstruált s ezért a Gibson és Fedorenko által részletezett hiányosságokkal küzdő képződmény.
Mit tegyünk akkor?
Szeretném leszögezni hogy a kritika részben jogos szerintem. Nem hiszem hogy az intuíciót ki lehet zárni, de nem ártana ha egy karosszékben töltött elmélkedés után lenne hova fordulni további adatokért. De az se lenne rossz hogy ha egy kísérlethez nem a kutatók kreativitásán múlna hogy tudnak-e példákat gyártani, mert itt sem zárhatjuk ki a befolyásoló tényezőket. A megoldás egyértelműen a már blogunkon bemutatott Bender és Good neve alatt jegyzett "felskálázás" irányzata. Egy többnyelvű, a regisztereket átfogó, és jól megszerkesztett infrastruktúra mindenkinek jól jönne! A generativisták utólag kereshetnének adatokat elméleteik alátámasztásához, az empiristák pedig végre tényleg túlléphetnének a szűkös adatforrások és kísérleti alanyok jelentette korlátokon. Azonban ne feledjük hogy ettől még a két irányzat különálló marad, viszont sokkal jobban informáltak lesznek mindkettő művelői egymás munkáit illetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése