Napjainkban az anyanyelv elsajátítása során sokkal több hatás ér bennünket, mint a korábbi generációkat. Az információszerzés forrásai bővültek, az internet, és a média hatásai minden emberre kihatnak. Három részes írásomban ezt a folyamatot mutatom majd be részletesebben. Ahhoz, hogy az anyanyelv elsajátításának kérdéseit vizsgálhassuk, és a kritikus pontokat körbejárhassuk, érdemes egy kis kitérőt tenni, s belekukkantani a grammatika (nyelvészet), a szociolingvisztika (társadalomnyelvészet), nyelvtörténet tudományos eredményeibe, s ha nem is mélyedünk el benne, a felszínét megkotorgatva kicsit élesebb képet kapunk majd a kérdéskör problematikájáról. Hogyan sajátítjuk el anyanyelvünket? Vannak-e kritikus periódusai? Mennyire befolyásolja a nyelvelsajátítást az a virtuális világ, melybe beleszületünk (közösségi oldalak, online kommunikáció – msn, chat)? Változik-e a nyelvünk, s ha igen hogyan, s mi hat rá? Lássuk!
Először is vegyük sorra azokat a nyelvelsajátítással kapcsolatos elméleteket, melyek napjainkban is meghatározzák ezt a tárgykört.
A nyelvről alkotott legelső benyomásunk, hogy szavakból épül fel, mely szavak valóságos, vagy képzeletbeli dolgokat neveznek meg. Cole-Cole: Fejlődéslélektan[1] című művében a nyelvelsajátítás tanulmányozása során így definiálja a nyelvtant:
"Azokat a szabályokat, amelyek meghatározzák a szavak sorrendjét a mondatokban, illetve összerendezik a szavak egyes részeit (…) nyelvtannak nevezzük."[1]
Tehát: egy szabályrendszer, ami segíti a beszélőt abban, hogy milyen módon tegye a mondatban egymás után a szavakat úgy, hogy az helyes legyen. Már csak az a kérdés, hogy ezt a szabályrendszert, hogyan sajátítjuk el? Ez egy képesség, amivel születünk? Netán a szüleinktől tanuljuk meg?
Két eltérő álláspont alakult ki ezen kérdések köré. A tanuláselméleti megközelítés szerint a nyelv a nevelés eredménye, a nyelvelsajátításban a felnőttek tanítása áll a középpontban. A nativista megközelítés a nyelvelsajátítást az öröklésnek tulajdonítja. Feltételezi, hogy a nyelvtanulás képességeivel születünk. Az utóbbi évtizedekben a két elmélet ötvözeteként egyre jelentősebbé vált az interakcionalista megközelítés, mely elfogadja a nyelv veleszületettségét, de azt tagadja, hogy saját szabályok szerint elkülönült képességként fejlődne. A nyelv fejlődése szerintük a gyermek egyéni értelmi fejlődésén múlik.
A nyelv fejlődésének folyamata a születéssel, a fonéma felismeréssel kezdődik, s a gyermekkoron át a serdülőkorig követhető, hogyan sajátítjuk el a specializált nyelvi funkciókat.
A tanuláselméleti magyarázat a nyelvelsajátítást az utánzás és az operáns kondicionálás[2] mechanizmusán keresztül képzeli el. Ez az elmélet azonban képtelen magyarázatot adni arra, hogy a gyerekek hogyan képesek összetett nyelvtani szerkezetet képezni, és olyam formákat alkalmazni, melyeket azelőtt soha nem hallottak. Tehát, nem a „papagáj-effektussal” állunk szemben.
A nyelvelsajátítás nativista nézőpontjának legismertebb alakja Noam Chomsky (1928-). Elfogadja, hogy a verbális és nem verbális viselkedés megfigyelése és utánzása segíti a nyelv elsajátítását, ám hozzáteszi, hogy a nyelv megértésének és létrehozásának képessége veleszületett. Chomsky a nyelvelsajátítási készüléket LAD, (Language Acquisition Device) elnevezéssel illette. Szerinte a LAD minden ember előre „beprogramozott” alapfelszereltsége, mely bármely nyelv anyanyelvi szintű elsajátítását lehetővé teszi születésünk pillanatában. Abban a pillanatban, ahogy a gyermek kapcsolatba kerül a külvilággal, az őt körülvevő nyelvvel (beszélnek hozzá a szülők, a körülötte lévő emberek) beállítja ezt a készséget az adott nyelvre, és ahhoz igazítva fogja alkalmazni azt. Természetesen ez nem tudatos funkció, és csupán egy bizonyos életkorig működik, hiszen amint megtanulja mely hangok, mely szabályok alkalmazhatók az adott anyanyelvre a többi egyszerűen kikopik, eltűnik. Ezért nem vagyunk képesek a felnőttként megtanult idegen nyelvet anyanyelvi szinten reprodukálni, azaz akcentus nélkül beszélni. Addig, amíg születésünk pillanatában a világ összes nyelvének megfelelő hangkészlettel rendelkezünk (!), az idők folyamán, ahogy saját anyanyelvünkhöz igazodunk, csupán arra fog korlátozódni.
Georg Miller (1920-) a nyelvpszichológia egykori vezető kutatója Chomsky-ék nézeteit misztikusnak titulálta. Mint az interakcionalista magyarázat képviselője egyetértett a naivistákkal abban, hogy az emberi idegrendszer veleszületett jellemzőinek fontos szerepük van a nyelvelsajátításban, azonban azt vallják, hogy a nyelv fejlődését az általános megismerései képességek (emlékezet, kategorizáció, figyelem) fejlődése és a környezet társas szervezése befolyásolja.
Láthatjuk, hogy a felsorolt elméletek egyike sem képes teljes körű magyarázatot adni a nyelvelsajátítást övező kérdésekre. Megállapítható azonban, hogy minden ember rendelkezik a nyelvelsajátítás alapvető készségével, ám az, hogy a készség hogyan válik képességgé a nyelv használata közben nagymértékben függ a környezettől. A gyermek először a családi interakciók során használja a nyelvet, így ennek a közegnek kiemelt jelentősége van a későbbi nyelvhasználati szokásokat illetően is. A folytatásban majd a körülöttünk állandóan folyó nyelvi változásról és ennek hatásairól lesz majd szó.
[1] uo. 304. p
[2] „Az új és komplexebb viselkedésformákat létrehozó kondicionálást operáns kondicionálásnak nevezik, és ebben a viselkedés megváltozása a viselkedés által előidézett következmények eredménye.” uo. 177. p
[1] MICHAEL COLE-SHEILA R. COLE: Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
1 megjegyzés:
Érdekes írás, külön jó, hogy nem nyelvészek számára is érthető, követhető. Az én álláspontom leginkább Chomskyéhoz áll közel.
Megjegyzés küldése