Az eredetileg Amerikából induló diszciplína gyorsan meghódította Europát is. Angol és német nyelvterületen nagy népszerűségnek indult a társalgáselemzés, de hazánkban is egyre elterjedtebb vizsgálatokat indítanak ebben a témában. - Posztomban egy rövid bemutatót szeretnék adni erről a területről.
A konverzációelemzés, más néven társalgáselemzés a spontán hétköznapi beszélgetéseket vizsgálja. Ebből a szempontból élesen elválasztandó az intézményesült beszédektől, beszélgetésektől. Külön érdekesség, hogy pont ezen elkülönülés miatt tud a konverzációelemzés eredményei segíteni a vizsgálati tárgyából kieső, intézményesült beszédekről is. Hiszen a spontán társalgásoktól való eltérésként lehet értelmezni például az interjúkat, ahol például teljes mértékig hiányzik a társalgásokat nagyon is jellemző és lényeges visszajelzések, amikor a hallgató csak a megértését és a figyelmét jelzi vissza a beszélőnek. Egy intézményesült, példánkban egy interjúban kifejezetten káros, ha az interjúztató meglepődik a hallott információn. Felkészületlenségként értelmezzük. (Bővebben lásd: Heritage 2008: 137-157)
De mivel is foglalkozik egy társalgáselemző? Az egész diszciplína bemutatására nem vállalkozom, de példákkal könnyedén körüljárható a kérdés. A tárgyát úgy foglalhatnánk össze, hogy a konverzációelemzés „...azt állítja, hogy a beszélgetés interaktív, rendezett nyelvi aktivitás, melynek szerkezete szabályokból, szabályrendszerekből és konvenciókból épül fel. A beszélgetést olyan rendezett folyamat eredményének kell tekintenünk, amely nem kész egészként, hanem a beszélgetők interakciójában lépésről lépésre jön létre.” (Iványi 2001). Ezzel nem csak összefoglaltuk, hanem érdekes és fontos vonásokra is felhívtuk a figyelmet. Először is, hogy szerkezete szabályos, folyamatnak tekinthető, a szerkezet és folyamat pedig lépések sorozatából áll.
Szabályos szerkezet alatt szekvenciaszerkezetet értünk. Egy szekvencia lehet egy szó, frázis, mondat. Mivel konkrétan alig meghatározható, ezért érdemes egy könnyebben definiálható egységgel szétválasztani a szekvenciákat. Ezek a fordulók (turn vagy beszédlépés). Ezt tényleg szó szerint kell érteni, annyit takar, hogy megszólal a másik beszélő. Ezzel egyből két szekvenciát kaptunk. De vajon honnan tudja a másik beszélő, hogy megszólalhat?
A társalgásokra jellemző, hogy ritka és rövid az egyidejű megszólalás. Ezt hétköznapi gondolkodásunk alapján magyarázhatnánk a jelentéssel. Az egyik fél megérti a másik. De ezzel rengeteg fogalmi problémába fogunk ütközni. Közelíthetünk a pragmatika területéről, de itt is problémákat fogunk találni. Ha a beszélő befejezett egy beszédaktust, akkor miért nem a következő szólal meg egy újabb aktust végrehajtani? Gyakori az az eset, amikor folytatja az eredeti beszélő. Sőt, posztomban ki fogok térni a különböző kiterjesztésekre is. A választ a váltásra alkalmas hely adja. A váltásreleváns helynek van egy speciális esete, a komplex váltásreleváns hely. Ehhez három területnek egyszerre kell arra utalnia, hogy a beszélő befejezte a szekvenciáját. Kész megválni a beszéd jogától és átadni a beszédet. Ez az általunk is felvetett pragmatikai, továbbá a prozódiai és szintaxis együtt járása. A prozódia a magyar nyelvben könnyedén meghatározható. A magyar beszélők leviszik a hangsúlyt a mondat végén. Ezzel jelezve, hogy bejezték a mondanivalójukat. A szintaxis segítsége váltásreleváns hely meghatározásában a magyar nyelve nem annyira jellemző. De németben, ahol a mondat végére kerül az ige ez könnyen megfigyelhető. Amíg nem érkezik meg az ige, addig a beszélő folytatni akarja a beszédet. Ez a három egység külön-külön és együtt is jelezheti azt, hogy megszólalhat a másik beszélő és biztosítja, hogy a szekvenciák között ne legyen átfedés.
Vegyünk egy egyszerű kérdés-válasz szekvenciát. Ez a szekvencia tipikusan három elemre bomlik. A kérdésre, a válaszra és fogadtatás reakciójára. A lényeg, hogy valahogy visszajelzést küld a kérdező a válasz után. Ez lehet az, hogy nem kielégítő a válasz, ezt újabb kérdésként fogalmazzuk meg. Az érdeklődést, a meglepődést kifejező felkiáltások pedig folytatásra biztatják a válaszadót. Ezt a konkrét társalgások elemzése során elnyújtott magánhangzókkal is tetten lehet érni („Tééényleg?”). Az elfogadás megjelenhet nonverbális formában vagy egy sima hümmögésként is.
A szabályok felismerése hozzásegíthet minket ahhoz, hogy képesek legyünk jelentéssel megtölteni az ellipsziseket. Ha például egy kérdés-válasz szekvencia harmadik lépése hiányzik, akkor azt értelmezhetjük, és egyből jóslást tehetünk arra, hogy a válaszadó folytatni fogja beszélgetést egy újabb szekvenciával. (Tovább a folytatás hiányát is jelentéssel tudjuk megtölteni.)
További téma például a kiterjesztése típusa. A kiterjesztés (inkrementum) alatt azt kell értenünk, amikor a beszélő befejezte a mondanivalóját, végrehajtott egy beszédaktust, de további új elemmel szeretné kibővíteni. Ennek vizsgálatával is foglalkozik a konverzációelemzés. A beszédhez való jog megtartását célozza vagy kiegészítést (Németh 2008: 149-184).
A konverzációelemzés vizsgálati tárgyából következik, hogy kevésnek bizonyulnak a jelenleg rendelkezésre álló korpuszok. Egészen egyszerűen azért, mert a könnyedén és mindenki számára elérhető nyelvészeti adatbázisok nagy többsége írott anyagokra épül. Az Internet, mint korpusz gondolat megjelenésével ez a tendencia tovább erősödött. Hiába tűzte ki zászlajára a generatív grammatika is, hogy az élőszó elsődlegesebb az írottal szemben. Ez utóbbi, a másodlagos könnyebben és gyorsabban tud a rendelkezésünkre állni, így számítógépes nyelvészeti alkalmazásokkal még nem találkoztam a konverzációelemzésben, de a társalgáselemzésre jellemző átírási konvenciókból nagyon sokat lehet tanulni. Hiszen ezek az átírási, transzkripciós eljárások a prozódiát is jelölik, így lehetőség nyílik a szünet értelmezésére is (Bővebben Iványi 2001).
A konverzációelemzés, más néven társalgáselemzés a spontán hétköznapi beszélgetéseket vizsgálja. Ebből a szempontból élesen elválasztandó az intézményesült beszédektől, beszélgetésektől. Külön érdekesség, hogy pont ezen elkülönülés miatt tud a konverzációelemzés eredményei segíteni a vizsgálati tárgyából kieső, intézményesült beszédekről is. Hiszen a spontán társalgásoktól való eltérésként lehet értelmezni például az interjúkat, ahol például teljes mértékig hiányzik a társalgásokat nagyon is jellemző és lényeges visszajelzések, amikor a hallgató csak a megértését és a figyelmét jelzi vissza a beszélőnek. Egy intézményesült, példánkban egy interjúban kifejezetten káros, ha az interjúztató meglepődik a hallott információn. Felkészületlenségként értelmezzük. (Bővebben lásd: Heritage 2008: 137-157)
De mivel is foglalkozik egy társalgáselemző? Az egész diszciplína bemutatására nem vállalkozom, de példákkal könnyedén körüljárható a kérdés. A tárgyát úgy foglalhatnánk össze, hogy a konverzációelemzés „...azt állítja, hogy a beszélgetés interaktív, rendezett nyelvi aktivitás, melynek szerkezete szabályokból, szabályrendszerekből és konvenciókból épül fel. A beszélgetést olyan rendezett folyamat eredményének kell tekintenünk, amely nem kész egészként, hanem a beszélgetők interakciójában lépésről lépésre jön létre.” (Iványi 2001). Ezzel nem csak összefoglaltuk, hanem érdekes és fontos vonásokra is felhívtuk a figyelmet. Először is, hogy szerkezete szabályos, folyamatnak tekinthető, a szerkezet és folyamat pedig lépések sorozatából áll.
Szabályos szerkezet alatt szekvenciaszerkezetet értünk. Egy szekvencia lehet egy szó, frázis, mondat. Mivel konkrétan alig meghatározható, ezért érdemes egy könnyebben definiálható egységgel szétválasztani a szekvenciákat. Ezek a fordulók (turn vagy beszédlépés). Ezt tényleg szó szerint kell érteni, annyit takar, hogy megszólal a másik beszélő. Ezzel egyből két szekvenciát kaptunk. De vajon honnan tudja a másik beszélő, hogy megszólalhat?
A társalgásokra jellemző, hogy ritka és rövid az egyidejű megszólalás. Ezt hétköznapi gondolkodásunk alapján magyarázhatnánk a jelentéssel. Az egyik fél megérti a másik. De ezzel rengeteg fogalmi problémába fogunk ütközni. Közelíthetünk a pragmatika területéről, de itt is problémákat fogunk találni. Ha a beszélő befejezett egy beszédaktust, akkor miért nem a következő szólal meg egy újabb aktust végrehajtani? Gyakori az az eset, amikor folytatja az eredeti beszélő. Sőt, posztomban ki fogok térni a különböző kiterjesztésekre is. A választ a váltásra alkalmas hely adja. A váltásreleváns helynek van egy speciális esete, a komplex váltásreleváns hely. Ehhez három területnek egyszerre kell arra utalnia, hogy a beszélő befejezte a szekvenciáját. Kész megválni a beszéd jogától és átadni a beszédet. Ez az általunk is felvetett pragmatikai, továbbá a prozódiai és szintaxis együtt járása. A prozódia a magyar nyelvben könnyedén meghatározható. A magyar beszélők leviszik a hangsúlyt a mondat végén. Ezzel jelezve, hogy bejezték a mondanivalójukat. A szintaxis segítsége váltásreleváns hely meghatározásában a magyar nyelve nem annyira jellemző. De németben, ahol a mondat végére kerül az ige ez könnyen megfigyelhető. Amíg nem érkezik meg az ige, addig a beszélő folytatni akarja a beszédet. Ez a három egység külön-külön és együtt is jelezheti azt, hogy megszólalhat a másik beszélő és biztosítja, hogy a szekvenciák között ne legyen átfedés.
Vegyünk egy egyszerű kérdés-válasz szekvenciát. Ez a szekvencia tipikusan három elemre bomlik. A kérdésre, a válaszra és fogadtatás reakciójára. A lényeg, hogy valahogy visszajelzést küld a kérdező a válasz után. Ez lehet az, hogy nem kielégítő a válasz, ezt újabb kérdésként fogalmazzuk meg. Az érdeklődést, a meglepődést kifejező felkiáltások pedig folytatásra biztatják a válaszadót. Ezt a konkrét társalgások elemzése során elnyújtott magánhangzókkal is tetten lehet érni („Tééényleg?”). Az elfogadás megjelenhet nonverbális formában vagy egy sima hümmögésként is.
A szabályok felismerése hozzásegíthet minket ahhoz, hogy képesek legyünk jelentéssel megtölteni az ellipsziseket. Ha például egy kérdés-válasz szekvencia harmadik lépése hiányzik, akkor azt értelmezhetjük, és egyből jóslást tehetünk arra, hogy a válaszadó folytatni fogja beszélgetést egy újabb szekvenciával. (Tovább a folytatás hiányát is jelentéssel tudjuk megtölteni.)
További téma például a kiterjesztése típusa. A kiterjesztés (inkrementum) alatt azt kell értenünk, amikor a beszélő befejezte a mondanivalóját, végrehajtott egy beszédaktust, de további új elemmel szeretné kibővíteni. Ennek vizsgálatával is foglalkozik a konverzációelemzés. A beszédhez való jog megtartását célozza vagy kiegészítést (Németh 2008: 149-184).
A konverzációelemzés vizsgálati tárgyából következik, hogy kevésnek bizonyulnak a jelenleg rendelkezésre álló korpuszok. Egészen egyszerűen azért, mert a könnyedén és mindenki számára elérhető nyelvészeti adatbázisok nagy többsége írott anyagokra épül. Az Internet, mint korpusz gondolat megjelenésével ez a tendencia tovább erősödött. Hiába tűzte ki zászlajára a generatív grammatika is, hogy az élőszó elsődlegesebb az írottal szemben. Ez utóbbi, a másodlagos könnyebben és gyorsabban tud a rendelkezésünkre állni, így számítógépes nyelvészeti alkalmazásokkal még nem találkoztam a konverzációelemzésben, de a társalgáselemzésre jellemző átírási konvenciókból nagyon sokat lehet tanulni. Hiszen ezek az átírási, transzkripciós eljárások a prozódiát is jelölik, így lehetőség nyílik a szünet értelmezésére is (Bővebben Iványi 2001).
Heritage, J. (2008): Híradóinterjúk elemzése: a hallgatóság számára előállított beszéd aspektusai. In: Síklaki I. (szerk.): Szóbeli befolyásolás II. Nyelv, gondolkodás, kultúra. Typotex, Budapest
Iványi Zs. (2001): A nyelvészeti konverzációelemzés. Magyar Nyelvőr 125. 74-93 [http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1251/125106.htm]
Németh Zs. (2008): A forduló (beszédlépés) kiterjesztésének grammatikája a magyarban. Nyelvtudomány III-IV. 149 – 184.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése